Elmaradások

A nyaralós bejegyzés igen csak hosszúra sikeredett így amíg írtam történt ez az, most azt próbálom bepótolni, rövid beszámolókkal és pár képpel, remélem most már napirendre kerülök a blogírással és újra a jelenről szólnak majd a bejegyzéseim.

Először is augusztus végén miután hazaértünk a nyaralásról következő hétvégén hazamentünk Csíkba Apukám és Öcsém névnapját, Istvánt köszönteni. A buli megint Zsögödbe volt, szokás szerint, és nem is volt semmi blogbejegyzést érdemlő, de azért ejtenék róla pár szót, mert már rég akarok írni arról, ahogy a családom befogadta a párom. Amióta bemutattam a nagyobb családomnak, értem ez alatt a nagyszüleim, a szüleim testvéreit, illetve unokatestvéreim, mindenki nagyon közvetlen és barátságos volt vele. Nagyon örültem neki, és az eljegyzéssel ez még inkább pozitív irányba változott. Ez jól észrevehető volt a névnapozáson, amikor keresztszüleim (olyanok akiket én nem tegezek) kérték Sankómat, hogy ezután tegezze őket és a pertut is megitta velük. Mondanom sem kell, hogy melengeti a lelkem, hogy a választottamat az egész nagy családom már igazi családtagnak tekinti.

A szeptemberünk legnagyobb eseménye a központi fűtésünk beszerelése volt. A twitter bejegyzéseknél már említettem, de itt még nem írtam róla, hogy hogy jártunk a "kedves" városvezetésnek köszönhetően. Május végén jelentették be, hogy a városban több kazánház, köztünk a miénk, október elsejétől megszűnik és az a több ezer lakás akik tőlük kapják a meleg vizet és fűtést a nyár folyamán oldják meg a problémát. Mi is nekifogtunk a szervezkedésnek július folyamán, de sajnos nagyon sokáig elhúzódott a gáz beszerelésének engedélyeztetése, így szeptember vége felé jöttek szerelni a gázt, aztán a lakásba a központi fűtést. A munkálatokkal teljesen felfordult a lakás, miután elmentek a szerelők jó nagy lyukak tátongtak minden falon, ahol a csöveket elvezették, és nagy igyekezetükbe a konyhába átfúrták a lefolyócsövet, így azt is ki kellett cserélni teljesen (ami egy még sokkal nagyobb lyukat eredményezett) de örültünk, hogy jönnek és csinálják. Közben szeptember 23-án teljesen elvették a meleg vizet, hogy teljes legyen az örömünk. A lakást szép lassan helyrepofoztuk, kitakarítottunk a problémánk csak az volt még egészen november második hetéig, hogy mivel a gázszolgáltatónál nagyon nagy volt a tolongás és sok a kérés nagyon lassan tudták feldolgozni a kéréseket és november második hetéig nem kaptunk gázórát, így hiába volt beszerelve minden, nekünk nem volt meleg vizünk meg fűtésünk. Hát átéreztem szüleink nehéz helyzetét, amikor Cseu időben napi 2 órát volt csak meleg víz. Senkinek nem kívánok azt a kínlódást amit végigcsináltunk, amikor nagy fazekakkal melegítettük a vizet a kályhán és hordtuk a fürdőbe, hogy mosakodni tudjuk. Szerencsére nem volt nagy hideg kinn, így a fűtés nem hiányzott annyira, de azért ki kellett költözzünk a hálószobából a nappaliba, mert 15 fok körüli hőmérsékletek uralkodtak, és amikor már a nappaliba is 20 fok alá csökkent vettünk egy villanyradiátort. Persze nagyon örültünk amikor végre meghozták a gázórát és most már újra örülhetünk a civilizáció eme vívmányainak.
Szeptember második felében Anyukámmékkal együtt mentünk Fényre, Sanyi szüleihez szüretre. Ez volt az első alkalom, amikor a szüleim Fényen jártak, de nagyon jól sikerült ez a hétvége is. Leszedtük azt a kevés szőlőt ami a nem megfelelő időjárás miatt lett, de azért jól szórakozott mindenki.

Október elején egy hétvégére kiruccantunk a Maros-völgyén található Gödemesterháza melletti faluba, ahol Lóri barátnője szerezett egy jó kis hétvégi házat. Nagyon jól esett egy kicsit a friss levegőn sétálni, pingpongozni, finom grillezett husit enni, este meg vízipipa mellett beszélgetni. Nem voltunk sokan, csak ötön Lóriék, Jácint és mi, és nem is maradtunk sokat, mert szombat délben értünk ki és vasárnap este jöttünk haza, de nagyon jól telt, igazi pihentető hétvége volt, úgy éreztem magam hétfőn reggel, mintha akkor jöttem volta vissza szabiról.

 Dolgoznak a fiúk :-)

Házikó 

A táj

 Október közepén volt az országos gyógyszerész kongresszus itt Vásárhelyen, és bár én nem vettem részt rajta, egyik legjobb barátnőm és komámasszonyom., Rita jött és nálunk aludt. Jó volt az egyetem után újra együtt tölteni 4-5 napot. A látogatásának a csúcspontja persze az volt, hogy péntek este feljött hozzánk a férje is és persze hozták az imádott keresztfiunk is, akit már április óra nem láttunk. Nagyon nagyot nőtt a Kislegény, már nagyon jól beszél, és igazi kis huncut örökmozgó. Szombaton délelőtt elvittünk az állatkertbe, amit ez alkalommal sokkal jobban élvezett mind egy évvel ezelőtt. Akkor még minden négylábú állat miam, azaz macska, és minden madár kakas volt neki, most már nagyon gyorsan megtanulta, hogy mi micsoda és minden meg szeretett volna simogatni, még az oroszlánt is. :-) Sajnos, mivel Ritának vasárnap éjjelre munkába kellett menjen, már szombat este hazaindultak, de azért így is nagyon örültünk, hogy legalább ennyi időt együtt tölthettünk.

Kis vigyori Angyalka

Jó volt újra együtt lenni

A távirányítós autóval kicsit nehezen boldogultunk, egyik gombját előre a másikat oldalra kellet mozgatni, és sehogy nem esett kézügybe, de azért kitartóan próbálkoztunk

Próbáltuk rávenni az alvásra, de nem nagyon volt kedve hozzá

Október másik nagy eseménye első unokatestvérem -Gabika (Gábor) - esküvője volt. Mivel ö a legnagyobb közöttünk, így nem meglepő, hogy ö kezdte a sort de azért mi sem maradunk nagyon le, sőt a mi esküvőnk után másfél hónappal lesz  Gabikának az öccsének a lagzija is, úgyhogy az Anyum felőli unokatestvérek nagyon egyszerre aktiváltuk magunk. Szombat délután volt a templomi esküvő Csíkszeredában a Millenniumi templomban. A miséző pap egy nagyon fiatal pap volt, aki egy rövid ám frappáns és humoros prédikációt mondott. Egy dolgot jegyeztem meg majdnem szó szerint, a zárógondolatát, miszerint a jó házassághoz két alapdolog és három vitamin kell. A két alapdolog a kapcsolat az Istennel és a kapcsolat a házastársak között a három vitamin meg a három H, azaz a hit, hűség és humor. A templomi szertartás után rövid fénykérezkedés következett, majd útnak indultunk a Gyimesek felé, hisz ott, pontosabban Hidegségen a Fatányéros panzióban volt a mulatság. Ez egy nagyon hangulatos hely, igazi rusztikus környezet rönklábú asztalokkal és padokkal, kézzel hímzett falvédőkkel, korondi csuprokkal a falon, és még a plazmatévének is fakerete volt, hogy ne üssön el a terem díszítésétől. ha valaki arra jár, meleg szívvel merem ajánlani bárkinek a helyet egy vacsora, vagy akár hosszabb idő eltöltésére is, hisz az étterem felett szobák is vannak. A teremben jól elfértünk és táncolni is volt helyünk. A szüleim voltak a násznagyok, így ők a főasztalhoz ültek. A hangulat és a zene nagyon jó volt, látszott, hogy a zenészek nem először húzzák a láb alá valót ennek a társaságnak, pontosan tudták, milyen zenével lehet itt jó bulit csinálni. A kaja is nagyon finom volt, és nagyon jól volt beosztva, nem hozták a fogásokat túl sűrűn, így volt idő az egyiket megemészteni, letáncolni, amire hozták a másikat, nem éreztem úgy magam mind egy tömött lúd a végére. Nálunk felé szokás, hogy a fiatal pár ismerősei akik nem kaptak meghívót az esküvőre cigány ruhába öltöznek és ajándékot hoznak a fiatal párnak (plüss állatot a leendő gyerekeknek, és még valami humoros kis dolgot) majd jól megtáncoltatják a vendégsereget, végül meg egy kis útravaló társaságában távoznak. Ezen a lagzin két rendben is jöttek "cigányok". Az elsők senkit nem kértek fel közöttünk, a második rend azonban sorra vettek minket, először Öcsémet, aztán Sankót aztán végül engem is. Amikor elmentek kiderült, hogy az egyik Apum felőli unokatesóm volt az egyik "cigány". A buli összességében nagyon jó volt, reggel 7kor indultunk haza. Az egész esküvő alatt ott motoszkált a fejünkbe Sankóval, hogy a következő esküvő a családban a miénk lesz, mit hogy csinálunk majd mi :-). A Gabikáék esküvőjének a pikantériája az volt, hogy ez egészet szeptember közepén döntötték el, és egy hónap alatt tető aláhozták az egészet, amikor mi már mindjárt fél éve szervezkedünk. Azt hiszem ők csinálták jól. :-))

Öcsém és Nagymamám

Az ifjú pár és a nagy család

Nyitótánc

Buliznak a szüleim

Mi is

Apukám jól megforgatott

Az elmaradhatatlan nótázás

Csónakozás a menyasszonyi csokorért

Öcsém és a "Cigány" unokatestvérem

A novemberi jó időt kihasználva 7-én még az erdő szélén sütögettünk a finomabbnál finomabb falatok. Hihetetlen volt, hogy amikor sütött a nap még nyugodtan lehetett nyári blúzokba lenni, csak árnyékban volt kicsit hűvös. Ahogy az ebédet próbáltuk lesétálni hat őzikét láttunk legelészni, nagyon vagány volt. Követtük őket elég sokáig, egyszer úgy 20 méterre sikerült megközelíteni.

A múlt szombaton egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elmentünk a tordai sóbányához. A ma is létező sóbányát 1690-ben nyitották meg. A sót legelőször -statikai okok miatt- a harang formájú nagytermekben termelték ki (József, Mária Terézia és Antal termek), majd 1850 után a trapéz alakú aknákban folytatták. Ezzel az ásási móddal nagyobb mennyiség kitermelése vált lehetővé ugyanabban a mélységben. 1853-ban elkezdték a Ferenc József galéria ásását, melynek teljes hossza 917 méter. Ezzel egy időben felújították a Mária Terézia aknát, és mellette megnyitották a Gizella és Rudolf aknákat is. Egy-egy ilyen akna méreteire jellemző, hogy több százezer tonna sót biztosított, több évtizeden keresztül. A sót mindvégig szakképzett bányászok termelték ki (kivéve a József aknát, ahol rabok dolgoztak, mert a tizenháromszoros vízhang miatt nagyon hamar megsüketültek), a függőleges kiemelés pedig lovak által húzott csigaszerkezettel történt.  A só kitermeléséhez soha nem használtak robbanóanyagot, csak kizárólag emberi erőt. A sóbányában 1932-ben állt le a munka, ma már csak turisztikai látnivaló és gyógyhely. A benti hőmérséklet állandóan 10-12 fok között van,  a relatív nedvességtartalom 70-80%. A bányának két bejárata van, mi a Sóvölgy felőlit találtuk meg. A Ferenc József galérián át egy rövid sétával gyalog lehet lemenni a bányába, onnan először a József akna erkélyére mentünk, ahol egy egy kiáltáskor tényleg meg lehet számolni a sok sok vízhangot. Ezután megnéztük a kiemelő szerkezetet, amely körül még jól látható a sánc amit a körbe körbe járó lovak patái koptattak. A következő látnivalónk a Rudolf akna volt. Pár lépcsőfok után lejutottunk az akna galériájára. Ez egy keskeny, fakorláttal védett, függőfolyosó, ahonnan megdöbbentő, és egyben lélegzetelállító látvány tárul elénk, a Rudolf akna hatalmas terme a benne található szórakozóhelyekkel és a Mária Terézia akna tavával.. A Rudolf akna hosszúsága 80 m, szélessége 50 m, magassága 40 m, felső harmada trapéz alakú, oldalfalai teljesen függőlegesek. A tárnába egy 13 szinten át keringő fenyőfából ácsolt lépcsőházban vagy egy panorámalifttel lehet lejutni. Mi a lépcsőket választottuk, mivel elég nagy sor volt a liftnél. Minden emelet magasságában egy-egy évszámot látunk a sófalba vésve.  Ezek jelölik, hogy abban az esztendőben hol volt a bánya alsó szintje. A Rudolf aknából 1867 és 1932 között bányászták a sót. A tárnában egy kisebb vidámpark található, játszótérrel, minigolf- és bowling pályákkal, biliárd asztallal, kosár-, illetve teremfocipályával, amfiteátrummal, illetve egy óriáskerékkel. Minden gyönyörüen ki van világítva, fenyőfa padokon lehet megpihenni és le lehet nézni a Mária Terézia akna csónakázó tavára, űrbázisra  hasonító pihenőhelyeire is. Miután jól szemügyre vettük a Rudolf aknát egy lifttel leereszkedtünk a Mária Terézia aknába. Itt egy kis hídon telet átmenni a tavacska közepén kialakult kis  sószigetre, ahol jól kivilágított padok, szeparék voltak, amelyek fentről űrbázisnak néztek ki. Lehet csónakot is bérelni, és csónakázni a tavon. Mi megpihentünk az egyik padok, közben meg megcsodáltuk az akna falán kialakult sózuhatagot. Ez egy érdekes képződmény, a kintről beszivárgott víz kioldja a sót és a felszínen meg "leteszi" így só-cseppkövek jöttek létre. A kis pihenő után visszamentünk, ezúttal lépcsőn a Rudolf aknába, onnan meg a panorámalifttel vissza a galériákhoz. A Rudolf akna galériájáról át lehet menni a Mária Terézia akna erkélyére, ahonnan 100 m magasból lehet lenézni az akna mélyébe. Innen már csak pár lépcső választott el a Névsorolvasás termétől, ahol egy só-oltár és a gazdagok lépcsője is helyet kapott. Innen már nem nagyon volt amit nézni, szép lassan vége lett a sétánknak. A Ferenc József galérián visszasétáltunk a kijárathoz. A bányaséta után már eléggé megéheztünk de Torda központjában nem igazán találtunk pizzázót, vagy éttermet, így egy bevásárlóközpontba vettünk valami kifliket, azzal húztuk ki a hazautat. Torda központjában még megnéztük az a templomot ahol 1568-ban először a világon kimondták a vallásszabadságot. Rövid autóban evés után aztán hazaindultunk, és örültünk, hogy elmentünk erre a rövid de nagyon érdekes kis kirándulásra, sok szép  helyet láttunk.

A bejárat

Lépcsők le a bányába

Ferenc József galéria (érdemes megfigyelni a felől sima, alól kristályos falat)

A Rudolf akna galériája

Lelátás a galeriáról

Óriáskerék a Rudolf aknában

Sózuhatag

A kedvencem

A Mária Terézia aknában, fent a Rudolf akna

Beülő

Az Űrbázis

Felvétel a panorámaliftből

Lelátás a Mária Terézia tárna erkélyéről a 98 méter mélyben levő tóra és  szigetre

 Múlt vasárnap aztán hazamentünk Selyébe, és ebéd után Lakit (az autónk) kicsit megkínozva kimentünk a Bekecsre, idén talán utoljára. Habár minden szürke és szürkésbarna volt, azért így is megvolt a hely varázsa.

Ösz a Bekecsen

Nagy vonalakban azt hiszem most már napirenden vagyok a bloggal. Ezen a hétvégén nyugis hétvégénk lesz, nem nagyon tervezünk semmit, főleg, hogy Sankóm holnap ügyeletes is.
Nemsokára jövök egy bejegyzéssel az esküvői előkészületekkel is.

Nyaralás

Már egy ideje halogatom ennek a bejegyzésnek a megírását, mert nem szeretném elfuserálni, és tudom, hogy hosszú lesz, de azért csapjunk a lovak közé.
Augusztus 7 és 14 között voltunk idén nyaralni Zsuzsiékkal és Timiékkel az észak-olaszországi Lignano Sabbiadoro városkába. A lányokkal már január óta tervezgetjük ezt a nyaralást, úgyhogy nagyon izgatott voltam már az utolsó napokban, főleg azért, mert úgy éreztem nem tudtam eléggé felkészülni rá az eljegyzés miatt, de szerencsére tévedtem és minden nagyon jól sikerült.
Az indulás hetén én még szerdáig dolgoztam, aztán szerda estére hazamentünk Fényre, Sankó szüleihez. Az indulást onnan terveztük, mert Zsuzsiék már előző szombaton hazamentek Szatmárra és mi négyen egy autóval mentünk, a Sanyi szüleitől kölcsön kapott BMW-vel. Csütörtökön még átléptünk Mátészalkára a Tescoba beszerezni némi-nemű kaját, aztán péntek éjszaka indultunk is fel Szatmárra Zsuzsiékért. Az út nagyon jó hangulatban telt, bár az időjárásnak nem volt épp olyan jó kedve. A Magyarország, Szlovénia, Olaszország útvonalat választottuk, így majdnem végig autópályán tudtunk menni. Magyarországon nagyon hamar átértünk, nem is sokszor álltunk meg. Szlovéniát nagyon sokat dicsérte már nekem apukám, és ezzel az alkalommal meggyőződtem én is róla, hogy gyönyörű ország, a hegyeivel és a domboldalon szétszórt házaival.

 Egy kis Szlovénia

Sajnos csak egyszer álltunk meg itt is, mert eléggé szomorú volt az idő, így már dél körül Olaszországba voltunk, legnagyobb meglepetésünkre. A nagy időfölöslegtől felbuzdulva Olaszországba már nem mentünk fel az autópályára, hanem nézelődtünk egy kicsit a falvakon átvezető utakon. Hogy ne érjünk oda túl korán megálltunk egy kisvárosba, Cervignano del Friuliba. Ez egy elbűvölő kis olasz város az Ausa és a Taglio folyók találkozásánál. Itt már igazi nyári idö volt, úgyhogy nyugodtan elfogyasztottuk a maradék szendvicseinket és egy órácskát sétáltunk a városba.
Ez a kis kitérő után aztán már igyekeztünk Lignano felé, gondolván, kicsit szétnézünk a környéken, amíg Timiék odaérnek és kiveszik a kulcsot, amit csak 4 óra után adtak ki. Így mi már 3 óra körül megérkeztünk a leendő szállásunkhoz, az autót leparkoltuk a parkolójába mi meg elindultunk megkeresni a tengert, elvégre azért mentünk oda. :-) A tenger mindössze 10 percnyi sétára volt a szállásunktól, úgyhogy hamar megtaláltuk és bele is lógattuk a lábunk, ha már ott voltunk. Lignanonak gyönyörű homokos partja van, ami jó széles és vagy 7-8 km hosszú, úgyhogy annak ellenére, hogy jó sokan voltak, nem volt az embernek az a zsúfoltság érzete. A tengerhez menet megkóstoltuk a messze-földön híres olasz fagyit, ami méltó volt hírnevéhez, így már első kóstolás után megfogadtuk, minden nap megeszünk egy gombóc fagyit.

 Először a tengerparton

 Lignano tengerpartja

Mikor visszaértünk a házhoz, Timiék még mindig nem voltak sehol, így másik irányba vettük az utat és szétnéztünk a városban is. Magam a Lignano 3 részből áll: a Sabbiadoro rész maga a régi városrész, tele üzletekkel, klubokkal, ideális annak aki a nyüzsgést szereti, a Pineta rész, ahol mi is el voltunk szállásolva egy különleges csigavonalú utcával körülhatárolt rész, ahol nyaralók vannak, elég sűrűn, viszont elég sok fa és bokor van közöttük, hogy ne legyen az embernek zsúfoltság érzete. A legnyugisabb része a Riviera, ahol szintén kisebb nyaralók vannak, viszont kellemes távolságra egymástól, sok parkkal közöttük. Mi a Pineta részben néztünk akkor egy kicsit szét, ellátogattunk a Hemingway parkba, aztán szép lassan vissza a házhoz gondolván, hogy Timiék bármelyik percbe megérkezhetnek. Sajnos voltunk olyan buták, hogy nem kértük el a mobilszámukat, így nem tudtunk igazából kommunikálni velük. 6 óra körül már kezdtünk  izgulni, hogy csaknem történt semmi bajuk, hogy nem érkeztek meg, körbetelefonáltunk mindenkit, hogy megszerezzük a telefonszámuk, semmi sikerrel, így utolsó lehetőségként elmentünk az utazási irodába, hátha onnan megtudjuk a számukat, vagy kiadják nekünk a kulcsot. Mondanom sem kell itt sem jártunk sikerrel, már úgy döntöttünk, hogy nem vesszük ki a kulcsot ha meg nem érkeznek, hanem első éjszaka az autóban alszunk, aztán másnap meglátjuk, hogyan tovább. Szerencsére nem került erre sor, mert fél 8kor megérkeztek ők is (8kor zárt volna az iroda), kivették a kulcsot, így érkezésünk után 5 órával benn is voltunk a lakásban. Természetesen óriási volt az öröm és a megnyugvás, már minden átcikázott az agyunkon, hogy mi történhetett velük az úton, de mind utólag kiderült, csak dugóba keveredtek, hála a Jóistennek. A lakás egy három szobás, légkondis nappalis, két teraszos, egy fürdőszobás apartman volt, elég jól felszerelve. Nekem tetszett, meg voltam vele elégedve. Pozitív meglepetésként ért, hogy ugyan olyan volt, mind a fényképeken a neten. :-)

A "házunk" előtt

Délelötti séta (Man in Black szemüveges styleban)

Lazulunk a teraszon

Vasárnap délelőtt fürdés, napozás volt a program, délután viszont elmentünk "tetraciklizni" - azaz béreltünk egy négy kerekű, kormánnyal kormányozható, viszont bicikli pedálokkal hajtható járművet. :-) Timiék mentek egy kétszemélyessel, mi meg Zsuzsiékkal egy négyszemélyessel. Hát nagyon élveztük mind a dolgot, már azon is gondolkodtunk, hogy mellékkereset-képpen nyithatnánk egy ilyen kölcsönzőt Vásárhelyen is. :-))

 Tertaciklizés, látszik, hogy élvezzük?

 Vigyorik

A kajálást itthonról vitt kajákból oldottuk meg, és mivel tudtunk, hogy van az udvaron egy grillező, vittünk hozzá finom husikat, meg kolbászokat, amiknek egy részét már vasárnap este elpusztítottuk. :-)

 Dolgoznak a fiúk

Hétfőn megint a délelőtti tengerlátogatást, délutáni biciklizés követte, ezúttal kettesben Sankómmal, rendes biciklin. :-) Csak ekkor jöttünk rá, hogy milyen hosszú is ez a Lignano, hisz egy óra alatt alig tudtunk letekerni a Sabbiadoro rész végén található világítótoronyig és vissza a Pineta rész központjában található biciklikölcsönzőig, pedig mi tekertünk mind két mérgezett egér. Kedden sem maradtunk bicajozás nélkül, de ezúttal vízibiciklizés volt a délutáni program. Az eredeti tervünk persze az volt, hogy bemegyünk mélyebbre a biciklikkel ott meg úszunk, ugrálunk egy kicsit, de amikor megláttuk, hogy mekkora medúzák vannak a vízbe nagyon gyorsan kikászálódtunk belőle, így maradt a nézelődés.

 Itt még úszkáltunk ... aztán megláttuk a medúzákat és uzsgyi ki

 Kukucs

Szerdán megpróbáltunk amennyire lehet korán kelni, és idejében elindulni, hisz aznapra volt betervezve a nyaralás fénypontja: kirándulás Velencébe. Előzőleg több blogon és honlapon olvastam, hogy a legjobb megközelítése a városnak Punta Sabbioni felől van, így hát mi is ezt az útvonalat választottuk. El is indultunk aránylag jó időben, de Jesolo környékén jó kis dugóba kerültünk, így csak dél körül érkeztünk meg Punta Sabbioniba. Ott az első parkolóba, szó szerint betereltek minket, így hamar megoldódott a parkolás problémája és már mentünk is a kikötő felé. Ott megvettük a 12 órás bérletünk, amellyel a helyi vízibuszok összes útvonalán utazhattunk, és az első vízibusszal be is mentünk majdnem a Szent Márk térig.

 

 Velence érkezéskor

Velence tele volt turistákkal, hisz annak ellenére, hogy hét közepe volt, de a nyaralások főszezonja. A várost nem hiába nevezik gyakran az „Adria királynőjének”, a „víz városának” illetve a „fény városának”. Lenyűgöző látvány volt ahogy közelítettünk felé a hajónkkal, ahogy a tengerből „kinőnek” a házak az valami pazar látvány. Velence épületeit egymáshoz közel álló, vörösfenyőből készült cölöpökre építették – mert ez a fa a víz alatt nem rothad el –, amelyek belenyúlnak a tengerfenék homokos és agyagos rétegeibe is, közel 8 méter mélységig. A cölöpök felett isztriai mészkő képezi az épületek alapjait. A hajónk kikötője a Santa Maria della Pietà o Visitazione templommal szemben volt. Ez a kis templom eredetijét még a 14. században építették, majd 1745-ben fejezték be az újjáépítését. Most látható külsejét is akkor nyerte el. Ehhez a templomhoz tartozó lányárvaházban tanított hegedűt és oboát Antonio Vivaldi, a híres olasz operaszerző, aki művei egy részét is itt szerezte. A kikötőtől elsétálva a Szt Márk tér felé a Riva degli Schiavoni-n, legelőször is Vittorio Emanuele II lovasszobra mellett sétáltunk el aki 1861-töl haláláig, az Egyesített Olasz Királyság első uralkodója volt. A szobortól több kis csatornán átívelő kis hidakon át jutottunk el a Sóhajok hídjáig. A Sóhajok hídja (olaszul Ponte dei Sospiri) Velence egyik leghíresebb hídja. A Dózse-palotát és a börtönt összekötve a Rio di Palazzo csatorna felett ível át 8 méter hosszan. A Ponte della Paglia nevű kis hídról – ahol mi is megálltunk – remek kilátás nyílik hídra. Az isztriai kőből készült hidat 1600-ban adták át. Oszlopokkal tagolt homlokzatát tekervényes, kacskaringós motívumok díszítik, az ívnyílás felett négy-négy szoborfej sorakozik. A híd romantikus elnevezése Lord Byrontól származik. A név átment a köztudatba is azzal a magyarázattal, hogy a Dózse-palotában ítélkező bíróságról a börtönbe átkísért emberek sóhaja volt hallható a hídon. A Sóhajok hídja, illetve az egész Piazzetta varázsát nagyon rontotta az óriási reklámok amikkel ezek a régi épületek oldala le volt takarva. Megértem én, hogy esetleg restaurálások vannak és a munkálatokat akarták leplezni, de akkor is nagyon ronda és illúzióromboló volt a látvány.

  

A Sóhajok hídja (a reklámot még azért is kihagytam :-p)

A Sóhajok hídja mellet közvetlen ott áll a Dózse-palota, az egykori Velencei Köztársaság fejének, a dózsének gótikus stílusban épült palotája. A jelenleg látható palotát 1340-ben elkezdték építeni, elsőként a vízparti szárny készült el 1365-re, teljesen 1424-ben fejezték. A Dózse-palota lagúnára és a Piazzettára néző főhomlokzatán 38 vastag oszlopon nyugvó széles árkádsor húzódik végig. Az első emelete a földszintinél karcsúbb oszlopokon nyugvó, sűrűbb loggia-sorból áll, ahol minden egyes alsó boltív fölé kettő került. Különösen szép rajzú az egymásba fonódó mérművek lóhere-nyílása, a háromkaréjos íveket lezáró körökben kiképzett keresztek sora. E fölött magasodik a sima márványfal, melyet a rózsaszínű és fehér kövek rombikus mintázata hatalmas felülete ellenére is könnyűvé tesz. A falat mindkét szárnyon hét nagyméretű, csúcsíves ablak töri át, melyek közül a középsők fülkés-tornyos, erkélyes kiképzésűek. A Dózse-palota lagúnára néző díszablaka csúcsán az Igazság-szobra áll. A Rivára, vagy rióra néző sarkon Rafael arkangyal, a kereskedelem és a hajózás patrónusa néz a tenger felé, alatta, a földszinti oszlopokon több szimbolikus értékű bibliai jelenet. A Piazzettára néző központi sarkon a földszinti oszlopfő gótikus dísze Ádám és Éva bűnbeesését jelzi, feljebb pedig Mihály, az igazságszolgáltatás és a háború arkangyala őrködik, karddal a kezében. A Bazilika felé eső sarkon Gábriel arkangyal, a bölcs kormányzás szimbóluma áll, alatta a földszinti oszlop dísze, Salamon híres ítéletét ábrázoló szobor, mely már a reneszánsz mestereit dicséri.A palota tetejét pedig fűrészfogas-lándzsás párkánysor koronázza, melyben a  rózsaszínű és fehér kőfaragványok mindegyikét egy-egy márványcsepp zárja le. A Dózse-palota nyugati oldala már a Piazzettat díszíti, ez a tér köti össze a Szt Márk teret a tengerrel. Itt már megjelentek a híres Szt Márk téri galambok is, Timiék kisfiának legnagyobb örömére.

  

Piazzetta és a galambjai

A Dózse-palotával szemben látható lett volna a Libreria, aminek épületét a ronda nagy reklámok miatt sajnos nem csodálhattuk meg. A Piazzettára érkezőket két hatalmas gránitoszlop, az Szárnyas oroszlán- és a S. Teodoro, azaz a Sárkányőlő Tódor szobra, diadalkapuként fogadja. A gránitoszlopokat Michieli dózse hozta magával a keresztes háborúból. 1172-ben sikerült végül felállítani. A két oszlop közül a magasabbról, a Dózse-palota felé eső Marco-ról, a szárnyas oroszlán tekint a nyílt tenger felé. A Libreria felé eső oszlop neve Todaro. Ezen áll a város Szent Márk bevonulásával rangját vesztett előbbi patrónusa, S. Teodoro, a sárkányölő Tódor, amint egy krokodilszerű szörnyet szegez át a lándzsájával. A Piazzetta folytatásában található a Szt Márk tér, Európa talán legismertebb tere. A szabálytalan téglalap alakú dísztér keskenyebb, nyugati végétől a reneszánsz paloták árkádsorai közt szélesedik ki a Szent Márk-bazilikáig, innen délre a lagúnákra nyíló Dózse-palota és a Libreria márványfalai közt van a Piazza előcsarnoka, Velence díszkapuja, a Piazzetta. A tér ékessége a Szt Márk bazilika.Az evangélista első temploma már 832-ben elkészült, de másfél évszázaddal később leégett. Újjáépítették ugyan, de a velenceiek nem találták elég szépnek. 1063-ban elkezdték a harmadik, immár végleges bazilika építését, melyet 1094-ben szenteltek fel, de a kupolák csak a 13. századra épültek meg. Az épület görög kereszt alaprajzú, márvánnyal, arannyal és drágakövekkel gazdagon díszített. A homlokzatot uraló Krisztus alakja, kezében a Törvény Könyvével, a kormányzatot is szimbolizálja, melynek a nép engedelmességgel tartozik. A Szent Márk földi maradványait a bazilikába szállító személyek, a két püspöki pásztorbotot tartó főpap, vállán a szarkofággal, meg a dózse és más, a Szent Márk köszöntésére kilépő kormányzati méltóságok, a vallás és a hatalom szimbólumai. Az épületet díszítő műalkotások közül a főkapu fölötti négy aranyozott ló a leghíresebb bár ezekről nem lehet tudni pontosan, hogy mikor és milyen anyagból készültek. A hagyomány szerint 1204-ben kerültek ide a konstantinápolyi lóversenypályáról a IV. keresztes hadjárat után. Az egykor a velencei dózse imakápolnájaként szolgáló vallásos építmény híven tükrözi a város történelmét: a kelet és nyugat között elterülő Velence évszázadokon át az Adriai-tenger erős és rettegett ura volt, ma pedig épp a keleti és nyugati világ harmóniájának a szimbóluma. A bazilika alaprajza, a boltívei és kupolái, a díszítések és aranyos pompája bizánci stílust, a struktúrája pedig román stílust idéz. Két világ találkozása, mely mesterműt hozott létre.

Szt Márk bazilika elött édes kettesben (plusz az a több ezer turista, de hát azok kit érdekelnek)

A Szt Márk téren a bazilika bejáratával szemben látható a 98,6 m magas haragtorony, azaz a Campanile. Az első harangtorony 888-912 között épült, római alapokra. A ma ismert Campanile, a város legmagasabb épülete a 16. századra alakult ki. Évszázadokon át világítótoronyként is szolgált. Az épület 1902. július 14-én reggel összedőlt. Tíz év alatt építették újjá. A torony alapjánál helyezkedik el a Loggetta, a carrarai fehér márványból, isztriai kőből és porfírból készült épület.

A  Campanile és a Loggetta

A tér északi részén áll az Óratorony - Torre dell'Orologio - amely a 15. században épült. Az óra fölött Madonna-dombormű látható, a torony tetején pedig két bronzszobor, a „mórok”, akik negyedóránként megkongatják a harangot. Építésének idejében csodaszerkentyűként tartották számon. Mutatja az időt, a holdfázisokat és a nap haladását az állatövekben. A teret körbeveszik a templom prokurátorainak, a legmagasabb állami méltóságoknak épült prokuráciák, melynek részei a Régi Prokuráciák (Procuratie Vecchie) és az Új Prokuráciák (Procuratie Nuove). A Szt Márk téren rengeteg ember volt és óriási volt a meleg, hisz pont délben értünk ide, mindenhol hosszú sorok kanyargóztak, ezért úgy döntöttünk, hogy a nagy hőséget egy kis hajókázással enyhítjük és felszálltunk az első a Canale Grande-n végighajózó kis vaporettora. Szándékosan nem mentünk be a fülkébe, hanem megálltunk a friss levegőn, ahol a szél kellemesen lehűtött minket és a kilátás is pazar volt. Mivel mi a hajó bal oldalán álltunk így inkább a bal oldali házakat, templomokat láttuk, de mivel nem volt egy igazán jó leírásunk a Canale Grande-t szegélyező házakról, így csak csodáltuk őket, de nem igazán tudtuk, hogy mit. A hidakat azért próbáltuk beazonosítani, hogy legalább a 4 fő hidat ismerjük fel. Először az Akadémiai híd (Ponte dell'Accademia) alatt mentünk át, mely közvetlenül az Accademia képtárához vezet. Ezt követte a Rialto híd, amely jellegzetes formája lévén nem összetéveszthető egy más általam eddig látott híddal sem. Eredetileg vitorlás hajók áthaladása céljából felnyitható fahíd állt itt, Velence legmagasabban fekvő pontján, ez azonban egyszer leégett, kétszer összeomlott a XIV-XVI. század során. A jelenlegi kőhidat 1588–1592 között emelték, ma ez Velence legrégebbi hídja. Tovább hajózva a Scalzi-híd, hivatalos nevén Ponte degli Scalzi, nevének megfelelően a Sarutlan Szerzetesek egykori rendháza helyén épült 1855-ben. Ez a vasútállomás mellet látható, így a vonattal a Santa Lucia pályaudvarra érkező turista könnyű szerrel átjuthat a Canale Grande másik oldalára. Ez a közlekedést könnyítésére szolgál még a Quarto Ponte vagy Ponte di Calatrava teljes nevén: Quarto ponte sul Canal Grande), magyarul "A negyedik híd". Terve 1996-ban, míg az építmény szerkezete 2007. augusztus 12-én készült el posztmodern stílusban. A hidat Ponte della Costituzione (Alkotmány-híd) néven 2008. szeptember 1-én éjjel, 23 óra 44 perckor avatták fel és adták át a gyalogosforgalomnak. Ez a híd köri össze a vasútállomást a Piazzale Roma-val, ahonnan indulnak a buszok Velence szárazföldi része felé a Mestre-re. 

 Canale Grande a vaporettóról

Itt aztán mi is búcsút vettünk a hajónktól és egy közeli parkban pihentünk egy kicsit a kellemes árnyékban, és megebédeltük az otthonról vitt kekszet és nápolyit. Közös megegyezéssel a pihenő után, az egyre kellemesebb időben újabb hajókázásra adtuk a fejünk, az úti célunk ezúttal Murano szigete volt. Murano másfél kilométerre terül el Velencétől, maga is öt apró sziget összeépüléséből keletkezett, és körülbelül a közepén vágja ketté a saját „Canal Grandéja”. 1292 óta a velencei üveggyártás központja, különösen a 16. században élte virágkorát e tevékenységnek köszönhetően. Mi a Rio dei Vetrari egyik partján sétáltunk végig a San Pietro Martire templomig majd a másik oldalon jöttünk vissza. A Rio két oldala tele van az üveggyártó műhelyekben készült szebbnél szebb alkotásokkal, az emberi képzeletet felülmúló üvegcsodákkal. Láttunk a pár eurós üvegmedáloktól a 20 ezer eurós üvegcsillárig mindent. Elképesztő, hogy azok a mesterek - művészek - mit ki nem tudnak hozni egy ilyen "egyszerű" anyagból, mind az üveg. Persze ezen a részen nagyon lassan haladt a csapat, hisz mi lányok minden üzletbe be kellett menjünk, amíg végül mindenki nem választott magának egy kis szuvenírt. Timiék fél úton elbúcsúztak a csapattól, hisz Gergőnek nagyon fárasztó lett volna az egész napos mászkálás, mi meg négyesben folytattuk tovább a sziget szépségeinek felfedezését. Amikor elértünk a San Pietro Martire templomig már mi is úgy döntöttünk, hogy vissza felé vesszük az irányt, hogy maradjon még pár óránk Velencébe is barangolni. A templommal szemben a Rio másik oldalán van a Campo Santo Stefano, a tér nevezetessége a XIX. századi óratorony, amely egy XII. századi templom harangtornyának alapjaira épült. A téren látható egy fura kék színű üveg csillag, amely akár egy üstökösre is hasonlíthat. :-) Itt minden üvegből van.

 Egy üzlet Muránón

Velencébe visszaérve aztán kihasználtuk, hogy a Campanile-be nincs sor és felmentünk a harangtoronyba. Szerencsénkre lifttel lehet felmenni, így maradt bennünk szusz a kilátás csodálására, amely amúgy is lélegzetelállító volt. Minden irányba ki lehet nézni és egész Velence belátható fentről, a környező szigetekkel együtt. A toronyban 4 nagy és egy óriási harang volt. Egyszer mintha valami szirénát hallottunk volna, de nem igazán tudtuk, mi és hol szirénázott, majd pár másodperc múlva rájöttünk. Figyelmeztető sziréna volt nekünk, hogy dugjuk be a fülünk mert hamarosan harangozni fognak. :-) Két nagy harang szólalt meg egyszerre, érdekes nyomást lehetett érezni minden egyes harangszónál az ember mellkasába. Én nagyon élveztem.

 Velence a Campanile-böl

 Piazzetta fentröl

A harangtorony után szerettünk volna a Szt Márk bazilikába is bemenni, de arra sajnos már nem volt esélyünk, hisz amíg mi fenn voltunk a toronyba lejárt a látogatási idő a bazilikába, úgyhogy ezért még egyszer vissza kell menjünk Velencébe. Sokan mondták, hogy ha elmegyünk Velencébe legalább egyszer kötelező eltévedni a sikátorokba, így bevetettük mi is magunk a város sűrűjébe. Az óratorony alatti árkád Velence Váci utcájába, a Merceriára vezet, így mi is erre indultunk el. Először a San Zulian templomba kukkantottunk be amelyet 829-ben alapítottak, de a történelem folyamán többször át-, illetve újraépítették, jelenlegi formáját a 16. században kapta. Haladva a Mercerián a Rialto-híd fele, csak ámultunk és bámultunk a sok márkásabbnál márkásabb üzlet kirakatában, még egy Ferrari üzletet is találtunk amely kirakatába a 2002-es világbajnok autó (gondolom hű mása) volt kirakva. Hát csorgott a nyálunk rendesen. A Rialto-hídon ékszer üzletek vannak a kis ablakocskák mögött, szebbnél szebb portékákkal, amik viszont nem a mi zsebünknek vannak kitalálva. A híd két lábánál jó nagy bazár várt minket, vettünk akciósan egy kis hűtött gyümölcsöt, ami nagyon jól esett az egész napos mászkálás után.

 Rialto-híd

 Gondolások áradata a Canale Granden

A Rialto piacra néz a San Giacomo templom, amelyet az 5. században alapítottak és Velence legrégebbi temploma. A most látható épület a 12. századból származik, az óra a homlokzaton 14. század végi. A Rialto piacról aztán megint bevetettük magunk a város sűrűjébe, a kicsi térképünkön kinéztük a Frari-templomot és elindultunk egy irányba. Én nagyon élveztem ezt a barangolást, mentünk mentünk a keskeny sikátorokban (néha alig fértünk el bennük), egyszer csak elfogyott az út, elérünk egy csatornát, visszafordultunk és addig jöttünk mentünk, amíg kaptunk egy hidat. Kinéztünk egy irányt és azt próbáltuk tartani. Közben meg elpisolyogtuk az "Uramra lévendővel", hogy ennyi kétségbe esett arcú embert még nem láttunk sehol, mind Velencébe. Mindenki kezébe térkép volt és mindenki kétségbeesetten próbálta megtalálni, hogy épp hol van és merre kellene menjen. Mi meg ezt élveztük a legjobban. Barangolásunk közepette "belebotlottunk" a Sant'Aponal-templomba, amelyen 1034-ben alapítottak és a 15.-16. században építettek újra, tipikus velencei gótikus stílusban. Harangtornya a 12.-13. században épült, velencei-bizánci stílusban. Amikor már azt hittük, hogy megtaláltuk a Frari-templomot, kiderült, hogy a San Polo-templomra bukkantunk. Ez a 9. században alapított templom bizánci stílusban épült és az idők folyamán nem nagyon módosították szerkezetileg. A 14. és 15. században adták hozzá a homlokzatára a gótikus elemeket. Az 1800-as évek újabb átépítési hulláma neoklasszicista elemekkel gazdagította a templomot. A harangtornya 1321-ben volt építve. Ilyen sok templomot mind Velencébe, soha nem láttam még egy helyen. Vannak közöttük nagyon és impozánsak, de vannak olyan kicsit is mind egy lakóház, de jó-pár száz évesek. Ahogy haladtunk tovább még mindig nem értük el a célunkat, amikor a San Tomà-templomra akadtunk, ami 917-ben volt alapítva Szent Sergius és Bacchus tiszteletére, a mellette levő bencés apátsággal együtt. A 14. században gótikus jegyeket kapott, 1538-ban építették újjá és szentelték fel Szt. Tamás tiszteletére. A 18. században újabb felújításon ment át és ekkor kapta mai klasszikus megjelenését. Innen aztán már aránylag könnyen megtaláltuk a Santa Maria Gloriosa dei Frari-templomot. A templom helyén alapított kis ferences templomot 1250-körül kezdték el építeni, majd 1340 és 1428 között velencei gótikus stílusban bővítettek ki Velence egyik legnagyobb templomává, és Olaszország egyik legjelentősebb ferencesrendi templomává. A templom falazata egyszerű nyers tégla, támpillérjei nincsenek, a magasba nyúló belső boltívek feszítőerejét belső gerendázat köti meg. A Rio dei Frarina néző főhomlokzat portálja a velencei gótikus díszkapu. A csúcsív tetején Jézus szobra áll, a jobb pilléren a Madonna a Gyermekkel, a bal oszlop felett pedig Szt. Ferenc szobra. Az oldal fekvésű 1361-1392 között épített harangtornya Velence egyik legmagasabb pontja. Amikor ide értünk a lábunk már eléggé el volt fáradva az egész napos mászkálástól, egy kicsit leültünk a díszkapuval szembeni híd lépcsőjére, gyönyörködtünk a kilátásba és elterveztük a további úticélokat.

Frari-templom és a tornya

Úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a Dorsoduro negyed rakpartjára és onnan majd vaporettoval visszamegyünk a Szt Márk térre, ahonnan a hajónk indult vissza az autóhoz. Kinéztük az irányt és elindultunk a célunk felé. Nem meglepő módon nem sokára egy újabb templomra akadtunk a San Barnaba-templomra, ahol ép Leonardo da Vinci felfedezéseiből volt egy tárlat, de idő és az anyagiak hiánya miatt nem mentünk be, inkább csak kívülről csodáltuk meg a templomot. A templomot 809-ben alapítottak majd több ízben is átalakították, utoljára 1776-ban neoklasszicista stílusban. A templom érdekessége, hogy az "Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag" című filmet itt is forgatták, ez az épület volt a könyvtár a filmben. :-) Tovább haladva, mielőtt még kiértünk volna a rakpartra az egyik csatorna túloldalán egy pár partra húzott gondolára lettünk figyelmesek. Mind utólag kiderül, ez és a mellette levő templomocska a Chiesa e Squero di San Trovaso azaz a San Trovaso temploma és hajógyára. Az úgynevezett ’’Squero di San Trovaso’’ a mai napig Velence régi, jellegzetes és speciális műhelye, ahol már a XVII. század óta építik a vízi járműveket. Bár korábban más hajók és csónakok is készültek itt, ma már csupán gondolákat gyártanak az épületben. A San Trovaso temploma közvetlenül a műhelynél gyönyörű harangtornyával és a csatornára tekintő homlokzatával fogad. A templom újraépítésével 1657-ben készültek el, miután a IX. századi, korábban itt emelkedő templom beomlott. A templomtól már nagyon hamar kiértünk a rakpartra ahol már épp sötétedni kezdett.

Szürkület a Dorsoduro rakpartjáról

A rakparton épp felgyújtották a villanyokat és gyönyörű volt a kilátás a La Giudecca és az Isola San Giorgo Maggiore szigetekre. Miután kigyönyörködtük magunk, szép lassan elindultunk a rakparton a Szt Márk tér felé, gondolván, megkerüljük a vámházat, aztán vagy az Akadémia hídon vagy egy vaporettóval átkelünk a Canale Grande másik oldalára, hisz onnan indult a hajónk. Hamarosan majdnem közvetlen egymás mellé épült két templomnál találtuk magunk. Az első a Santa Maria della Visitazione templom volt, amelyet a 14. században alapítottak és 1494-1524 között újjáépítettek reneszánsz stílusban. A templom mellett egy ház távolságra épült a Chiesa di Santa Maria del Rosario (közismertebb nevén a Chiesa dei Gesuati - Jezsuiták temploma)templom. Ezt a domonkos rendiek építették 1726 és 1735 között gótikus stílusban, amikor a mellette lévő Santa Maria della Visitazione templom kicsinek bizonyult. Tovább haladva a rakparton sok vendéglö és azok kipakolt asztalai és székei között sétáltunk tovább, mindenhol tele volt emberekkel, itt éreztem úgy igazán, hogy egy világváros egyik menő sétálóutcáján vagyunk. :-) Tovább sétálva hamar elértünk a Punta della Dogana-hoz, arra a pontra, ahol kettéágazik a Canale Grande és a Canale di Giudecca és gyönyörü kilátás van a Szt Márk öbölre. Itt található a Vámház azaz a Dogana di Mare. A 14. században épült vámtornyot a 1677-1682 között újjáépítették. Az alacsony épület késő gótikus és neoklasszicista stílusban épült. Az épület Szt Márk öböl felé néző csúcsán egy torony található. A torony tetején egy érdekes szoborcsoport áll. Egy aranyozott bronz gömböt két Atlasz tart a vállán, a gömb tetején meg Fortuna szobra látható, amint a kezében egy zászlót (esetleg hajó kormányrudat) tart. Ez a zászló szélkakasként is működik. Mire ideértünk már majdnem teljesen sötét volt, leültünk a rakpartra és csodáltuk a Szt Márk tér és a szembeni oldal gyönyörű fényeit, a sötétben egy szál lámpával világító hajók és vaporettók útját. Próbáltunk fényképezni is természetesen, de legfőképpen magunkba szívni azt a látványt. Azt hiszem ekkor szerettem bele Velencébe.

Fények

Ekkor már sajnos kezdett közeledni a búcsúzás időpontja, így a Santa Maria della Salute templom előtti vaporetto megállóba siettünk, hogy elérjük az utolsó vízibuszunk ami átmegy a Szt Márk térre. A templom 1631–1687 között épült, nyolcszögletű barokk fogadalmi templom, felszentelése 1681-ban történt. Építését az 1630-as pestisjárvány idején határozták el és Velence egyik szimbólumává vált, ahogy őrzi a Canale Grande bejáratát. Az isztriai fehér köböl és márványból épített impozáns templom még szebbnek és elvarázsolóbbnak nézett ki az esti megvilágításban. Mikor átértünk a szembeni oldalra, még volt egy óránk a Punta Sabbioni-ba menö vaporetto indulásáig, de a sok mászkálástól már úgy el voltunk fáradva, hogy leültünk egy padra a megállóval szembe és vártuk, hogy teljen az idő, közbe meg néztük a Lido-ról és a San Giorgo Maggiore-röl átszűrődő fényeket. Közbe megérkeztek Zsuzsiék is, őket a Rialto piac után elveszítettük, de szerencsére előre megegyeztük, hogy ha ez megtörténik akkor mikor és hol találkozunk, így gond nélkül újra összeverődött a társaság. A vaporettónál próbáltunk minél előrébb lenni a sorban, hogy jó helyet kapjunk, de hazánk tolongó fiai megelőztek minket, de nem is volt baj, hisz már mind nagyon fáradtak voltunk. Az autót szerencsére gond nélkül épségben találtuk, így fél 12 körül elindulhattunk haza Lignanoba. A fura csak az volt, hogy éjszaka a táblák után tájékozódva egy teljesen más úton mentünk, mind amin oda, ez rövidebb és majdnem forgalommentes volt, így röpke másfél óra alatt otthon is voltunk.
Mivel előtte való este olyan későn értünk haza, csütörtökön megpróbáltuk kialudni magunk. Nem is keltünk korán, délelőtt fürödtünk egy kicsit, délután sétáltunk egyet Lignano Riviera felé, majd este egy nagy közös grillezés jött megint. Nagyon jó volt a hangulat ezeken a közös estéken mindig már alig vártuk mindig, hogy körbeüljük az asztalt, aztán dumáltunk, viccelődtünk, sztorizgattunk, amíg ki nem dőlt a társaság. Elvittünk egy pár társasjátékot, kártyát, hogy majd esténként jól jöhet, de nem volt szükség egyikre sem.

A fiúk megint dolgoznak

Végre egy csapatkép (Gergőt kivéve ... ö fontos mesenézési feladata miatt lemaradt a képről)

Pénteken megint kirándulós napot szerveztünk, de mivel Gergővel elég körülményes lett volna, és Timiék már jártak is azon a vidéken, így ők nem jöttek velünk, csak mi mentünk Zsuzsiékkal Padovába, Veronába és a Garda-tóhoz. Már éjszaka eset egyet az eső, így örültünk, hogy olyan napra sikerült a kirándulást tenni, amikor amúgy sem tudnánk fürödni. Ezzel az alkalommal az autópályán mentünk és mivel csak néhány gyenge minőségű nyomtatott térképünk volt a városokról picit izgultam, hogy hogy találunk parkolót és hogy találjuk meg a nevezetességeket, de Olaszország kellemesen lepett meg. Minden nagyon jól ki van táblázva, úgy az autósok, mind a gyalogos turisták számára, mindkét városban rövid időn belül találtunk parkolót közél a nevezetességekhez, és amit meg akartunk nézni mindent megtaláltunk, nagyon könnyen és gyorsan. Először Padova esett utunkba. Ahogy közeledtünk a központ felé, egyszer csak elmentünk egy nagy templom előtt és gyorsan lefényképeztem az autóból, kíváncsi voltam melyen templom lehet. Ez a Béke temploma (Tempio della Pace) volt, amit 1920-1934 között építettek, egy szentély az Első Világháborúban elhunyt 5401 katona emlékére, ahol földi maradványaik is nyugszanak. Ide temették a Második Világháború 989 civil áldozatát is. Mivel ott hirtelen nem találtunk parkolót tovább haladtunk a központ felé. Az utunkat a folyó mellett épült egykori várfal mentén haladt. A városközpontot egy 11 km hosszú 16. századi várfal veszi körül, aminek nagy része a házak kertjeiben található. A Prato della Valle és a Santa Giustina bazilika közvetlen szomszédságában találtunk egy parkolót ami nagyon jól jött, mert miután elindultunk nagyon hamar vissza kellett fussunk az esőernyőkért. Az időjárás nem nagyon volt kegyes hozzánk aznap, egész nap hol esett, hol nem de a nap egy percre sem sütött ki. Mivel ilyen közél voltunk két látványossághoz is, ezekkel kezdtük a padovai körutunkat. A Prato della Valle egy 90,000 m2-es ellipszis alakú tér, hatalmas kövezett terület (Európa egyik legnagyobb tere), középen a füves Isola Memmiavál. A csatornával körülvett középső szigetre, az Isola Memmiára négy híd vezet át és a gyönyörű szökőkút található a közepén. Az ovális sziget legnagyobb látványossága a 78 szobor (más források szerint 82 - nem tudom, mi nem számoltuk meg. :-) ), amik belülről és kívülről határolják a falat és a hidakat. Magyar vonatkozása a térnek, hogy itt található Báthory István erdélyi fejedelem szobra is, aki itt tanult a városban, de mivel ezt még akkor nem tudtuk, így nem kerestük sajnos meg a szobrot. Eredetileg római kori színház volt itt, amelyet 1775-ben építettek át jelenlegi formájában.

Prato della Valle Isola Memmiaváján

A tér egyik sarkán található a Santa Giustina bazilika és apátság. A padovai Basilica di Santa Giustina, Szent Jusztina bazilika eredetije az V. században épült, szent Jusztina mártír síremléke fölé. A mostani bazilika a XV. században épült, és a térség legjelentősebb kolostora volt, 1810-ig, mikor is Napóleon elkobozta. 1919-ben nyílt meg újra. A székesegyházban számos szent ereklyéje található a névadó szent Jusztinán kívül, Szt. Prosdocimus, Szt. Maximus, Szt. Urius, Szt. Felicita, Szt. Julianus, Szt. Mátyás apostol és Szt. Lukács evangélista ereklyéi. A bazilika egyik nevezetessége a mártírok folyosójára. Érdekessége a középen álló, 1565-ből származó kút, mely egy XIII. századi, egykor alsóbb szinten lévő mártírok kútját is őrzi. Az őskeresztény kút, ami az egykori mártírok csontjait őrzi, a XI-XII. századi ásatások során került napvilágra. Jobboldalt az a láda kapott helyet, ami eredetileg Szt. Lukács holttestét őrizte. Előrehaladva a folyosón egy csapóajtóhoz érünk, mely az egykori katakombákhoz és a régi mártírok kútjához vezet. A lépcsők felé pedig S. Prosdocimo házikápolnájához érünk. Az őskeresztény imaház görög-kereszt alaprajzú építmény hátsó falán levő timpanonon, többek között felfedezhető egy kerek babérkoszorú alakú fénypajzs, mely Opilione írását idézi, az 500-as évek elejéről. A déli szárny felé található az oltár, mely S. Prosdocimo sírját foglalja magába. Engem nagyon lenyűgözött a bazilika óriási terével és a benne foglalt sok ereklyével. Amikor innen kijöttünk elég jól esett az eső, így azon gondolkodtunk, hogy vagy tovább megyünk most Veronába, és reménykedünk, hogy ott jobb idő lesz, és majd délután visszafele menet megnézzük Padova további nevezetességeit, vagy esőben ugyan de maradunk továbbra is Padovába. Mivel Sankó kijelentette, hogy nem nagy valószínűséggel jövünk vissza, ha már továbbmentünk Padovából, így a második variáns mellett döntöttünk. Én a Szt Antal bazilikát szerettem volna megkeresni, hisz vallásos neveltetésemnek és a falunkban felszentelt Szt Antal templomnak köszönhetően Padova város nevének hallatán legelőször Páduai Szt Antal neve jutott szembe. A Prato másik sarkától egy rövid kis utca vezetett a bazilika előtti térig, így ezt is nagyon hamar megtaláltuk. Szent Antal már saját korában olyan nagy tiszteletnek örvendett, hogy halálakor a nép azonnal szenté akarta nyilvánítani, és csak úgy hívták „A Szent”. Nem csoda hát, hogy a halála után hét évvel (1238) kezdték el a róla elnevezett bazilika építését, mely 1310-ben készült el. Szent Antalt a Santa Maria Mater Domini kisebb templomban temették el, mely köré építették a mostani bazilikát, így a régebbi kisebb templom a mostani bazilika Fekete Madonna kápolnája (Cappella della Madonna Mora) lett. A XIV. és a XV. században a bazilikán számos módosítást hajtottak végre, így nem meglepő, hogy a napjainkban látható bazilikán a román, a gót és a barokk stílus elemei is láthatóak. A bazilika baloldali részében található a Fekete Madonna és a Szent Antal kápolna ahol a szent síremléke található. Itt sorban állnak a zarándokok, hogy megérinthessék a Szent fekete márvány síremlékét (koporsóját)és segítségért imádkozzanak hozzá. Mi is beálltunk Sankóval a sorba és amikor a sírhoz értem hirtelen olyan lelki feltöltődést, felszabadulást éreztem, hogy a semmiből potyogni kezdtek a könnyeim, és hirtelen azt sem tudtam mit kérjek, miért imádkozzak, csak kavarogtak a fejembe a gondolatok, a szeretteim nevei és féltem, hogy valakit kifelejtek a felsorolásból. Minket (Öcsémmel) nagyon vallásosan neveltek a szüleink, minden vasárnap közösen mentünk templomba, családi hagyomány, hogy minden évben részt veszünk a Pünkösdi búcsún, de ilyen szintű vallási élményem, megtapasztalásom még nem volt soha. Azt hiszem, ha csak ennyiből állt volna az egész olaszországi nyaralásunk én akkor is boldogan jöttem volna haza, hogy ezt megtapasztalhattam. A főoltár mögött a kincstár kápolna található, ahol számos fogadalmi ajándék között Szent Antal számos ereklyéje is megtalálható, például ezüst ereklyetartóba foglalva az épségben megmaradt nyelve, hangszálai, csontja valamint a ruhája, stb. Nekem ez a rész egy kicsit morbid volt, de nem rontotta el bennem a sírkőnél tapasztalt jó érzést. A bazilikához jobb oldalt hatalmas kolostor tartozik négy csodálatos kerengővel, érdemes ide is kimenni a szent sírjához történt zarándoklat és a bazilika végig járása után.

Szt Antal bazilika

A bazilika mellett a keringőkkel összekötve állana a San Giorgio imaház (1377) és a Szent Antal Iskola (1427). A bazilika előtti téren áll Gattamelata lovas szobra (1448-1453), mely Donatello alkotása és az első reneszánsz lovas szobor. Gattamelata, eredeti nevén Erasmo de Narni (1370-1443), zsoldosvezér (condottiere) volt, de korának egyik legműveltebb harcosa. A szobor egy magas talapzaton áll, így a térről igazából meg sem lehet csodálni. Már amikor itthon tervezgettük a lehetséges kirándulásokat, Huni mondta, hogy ö mindenképpen szeretné megnézni a Padovai egyetemet, ahol állítólag magyar címerek is vannak, így bevetettük magunk Padova utcáiba és nekiláttunk megkeresni az egyetemet. Az utcák itt is elég szűkösek voltak, keskeny járdákkal, viszont nagyon gyakoriak az árkádsorok, loggiák, ami nekünk nagyon jól jött az esőtől való védekezés okán, majdnem minden ház alsó szintjén kávézó, cukrászda, pizzázó, kegytárgy bolt, vagy bármilyen más üzlet látható. A jó kitáblázottságnak köszönhetően elég hamar megtaláltuk az egyetemet de előbb két érdekes sírhoz (koporsóhoz) értünk, amiről nem igazán tudtuk mit, illetve kit takarhat. Padovát a legenda szerint egy bizonyos trójai herceg Antenore alapította. 1274-ben találtak rá két (egy cédrusfa és egy ólom) koporsóra, amelyek egy harcos csontjait tartalmazták. Az akkori városvezetés kijelentette, hogy az Antenore koporsója, ezzel is erősítve a város mitológiai legitimitását, nemzeti fejlesztését. 1985-ben mintákat vettek a csontokból és bebizonyosodott, hogy azok nem a trójai hős csontjai, hanem egy 2.-3. században élt emberré. Antenore sírjának bal oldalán látható Lovato Lovati sírja, aki 1274-ben volt a város bírája. A két síremlékkel átellenben már az Egyetem sarkához értünk és az első adandó alkalommal be is mentünk annak udvarára. A Padovai Egyetem, az egykori Stúdium, a Bo palotában kapott helyet. Ez az 1222. alapított egyetem egykoron Európa legkiválóbb egyeteme volt. 1264 óta, midőn első ismert bejegyzett magyar hallgatója Orbác pozsegai prépost volt, 1592-ig, legjobban azonban Mátyás király idejében, a magyarok is (köztük Dávid Ferenc, Verancsics Antal, Báthory István, Forgách Ferenc, Zsámboky János) szívesen látogatták. Galilei 18 évig tanított itt. A XVI. és XVII. sz.-ban több mint 6000 hallgatója volt. Legérdekesebb és legismertebb épületrésze az ún. Teatro Anatomico, ahol először végeztek boncolást az 1500-as években (ez ekkor szigorúan tilos volt). Jelenleg jogi, orvosi, matematikai, természettudományi és filozófiai fakultása van. Az egyetem egyik kerengő szerű udvarát tudtuk megnézni, melynek falát és mennyezetét különböző címerek festett és faragott formában díszítették. Felfedeztünk közöttük egy pár Ungara felirattal díszített címert is. Az egyetemhez tartozik a világ legrégebbi botanikus kertje is amit 1545-ben alapítottak.

Címerek a padovai egyetemen

A Padovai Városháza, Palazzo municipale o del Podesta, pont a Bo palotával szemben áll. A modern homlokzatú Városháza 1922-1930 között épült. Itt találhatók az első világháborúban elhunytak nevét, valamint a győzelmi jelentést megörökítő kőtáblák. A palotaegyüttes a középkorban több palotát foglalt magába: északon az Előljárók, nyugaton az Igazságügyi és a Polgármesteri palotát, melyek megőrizték középkori jegyeiket, és a XVI. században épült Városházát, amelyet Moroni tervei szerint újjáépítették, ezért Palazzo Moroni néven is ismert. A szakértők szerint, stílusa szerint a Városháza nem csak a Padovai reneszánsz építészeti remeke, de egész Veneto tartomány egyik legtekintélyesebb épülete. A városháza mellett található Padova leghíresebb kávézója a Caffé Pedrocchi. A kávézó a világ egyik legnagyobb kávézója, amely a 19. században épült neogótikus épületben foglal helyet. A Caffé Pedrocchi egész épülete szinte múzeumszerűen hat, ahogy minden terem külön-külön elnevezést nyert a stílusa, a berendezése, a tapéta vagy a bútorzat stílusának megfelelően. Így létezik a már említett Fehér szalon, melynek falán látható egy osztrák golyó nyomát őrző tábla, emlékeztetőól az 1848. febr. 8-án az egyetemisták és az osztrák katonák közti összetűzésre, a Vörös terem a professzorok asztalával és falain térképekkel, a Zöld szalon, az egykori dohányzó meg a Tőzsde-terem. A felső emeleten pedig, ahová egy külső, az északi árkádsorra néző lépcsőn lehet feljutni, az Etruszk-terem vár, jellegzetes edényeivel. A Görög-szalon a Diogenész és Platón találkozása c. freskóval, a kerek vagy Római-szalon I. Caffi négy római tájképével, a Reneszánsz terem a sajátos bútorzatával, a Herkuláneum Pietro Paoletti ihletett temperafestményeivel és aranyozott gipsz illóolaj-párologtatóival, majd a hatalmas táncterem a tervező Jappelli barátja nevéről, Rossini-teremként is ismert, majd az egyiptomi hangulatot keltő, kékre festett, szobrokkal, halotti urnákkal s szfinxekkel teli Egyiptomi-terem s a Settecentó velencei divat szerint festett tükrökkel díszített Mór fogadóterem, melynek tükörajtaján egy mór elhúzza a függönyt. Sajnos a kávézóról is utólag szereztem tudomást, bár egy fotónk azért tudatlanul is készült róla, a leírást meg azért illesztettem ide, hogy ha valaki az én beszámolóm alapján indulna várost nézni Padovába az ne felejtse ki ezt a nevezetességet sem. A városháza melletti kis utcán végigsétálva a Piazza delle Frutti-ra értünk. Ez egy nagy piactér amelyen virágokat és gyümölcsöt lehet vásárolni. A Piazza delle Erbe, magyarul a Füvek Tere és a Piazza delle Frutti, magyarul Gyümölcsök Tere között helyezkedik el az Igazságügyi palota, Palazzo di Giustizia o della Ragione, Padova egyik legnagyobb és legszebb épülete. Az 1200-as évekből származó épleten többször is végeztek átalakításokat. A Palazzo Ragione egy hatalmas reneszánsz építmény, amely érdekessége, hogy a gravitációt legyőzve a felső emelet egy óriási(81.5x27x24 m) majdnem négyszögletes terem van, amely pilléreken alapszik. A másik érdekessége, hogy a terem fölötti tetőszerkezetet nem támasztják alá oszlopok. Az épület arculatát két egymás fölötti nyitott loggia sor határozza meg, az alsó szinten üzletek vannak, ahol a piachoz híven sok finomságot lehet kapni. Csöpögött is a nyálunk a sok finom házi sonka, és más húsipari terméke, borok és minden egyéb finomságok után. Egy kis utcán közvetlen e két piactér után található Padova harmadik piactere, amely egyben a főterének is számít, a Piazza dei Signoria. Ez Padova hatalmi központja, melyet a teret díszítő S. Marco szobor, vagyis a Szent Márk oroszlánja néven ismert, római oszlopra helyezett szárnyas oroszlán is érzékeltet. A Piazza dei Signoria déli részén áll a XV. században épült lombárd épület, a Loggia del Consiglio vagy Loggia della Gran Guardia. A legfelsőbb városi hatóságoknak helyet adó Loggia della Gran Guardia építése 1493–1526 között zajlott. A Piazza dei Signori-n a legszembetűnőbb épület a Palazzo del Capitanio (Kapitány palotája) az óratoronnyal. Azért kapta ezt a nevet, mert a velencei uralom idején Padova egyik velencei kapitányának székhelye volt. De igazán nem is maga az épület, ami vonza a tekinteteket, hanem az épületet két részre osztó különleges óratorony (Torre dell' Orologio). Az eredeti tornyot, 1427 és 1430 között, alakították át egy nyolcszög alapú kapuerőddé, melynek kupoláját ólomlemezekkel borították. Ekkor került be a toronyba a jelenleg is látható óra. Érdekessége, hogy az idő mellett a dátumot, a holdállást és az aktuális csillagjegyet is mutatja. A pazarul díszített óralap két felső kék körében az időt mutatja, értelemszerűen baloldalt, római számokkal, az órát jelzi, jobb oldalt pedig a percet. A lenti két körben a dátum látható, balra a nap, jobbra a hónap. A napocskás óramutató a külső köríven újfent az időt mutatja 24 órában, római számokkal. Majd a csillagos sáv után megkereshetjük a csillagjegyünket. A furcsa az hogy a mérleg jegy hiányzik az óráról, bár a helye megvan. A szóbeszéd szerint az óra alkotójának (Jacopo Dondi) kegyes bosszúja, mivel a megállapodott összegnél kevesebbet akartak neki kifizetni, így a mérleget egyszerűen levette az óráról. A holdállás a legbelső körben kapott helyet.

Torre dell' Orologio

Az óratoronnyal szemben a tér másik végén található a Chiesa di San Clemente amelyet 1190-ben említenek először. Jelenlegi homlokhatát a 16. században nyerte el, amikor az egész Piazza dei Signoria-t renoválták. A tértől egy kis utcányira található a Padovai dóm és a hozzá tartozó keresztelőkápolna. A dóm helyén egy őskeresztény templom volt (313-ban építették), amelyet 899-ben a hunok leromboltak. Ez a templom helyére épített 1075-ben felszentelt katedrálisban az 1117-es földrengés tett nagy károkat. Ezt kijavították de a dóm arculatát egészen az 1500-as években is változtatták még, 1754-ben fejezték be véglegesen. A dómhoz tartozik a padovai Battisterio, azaz Keresztelőkápolna, amely eredetileg egy román-lombard struktúrájú építmény. A Keresztelő Szt. Jánosnak ajánlott kápolna pontos születési dátuma nem ismert, de egyes hiteles dokumentumok alapján a XII. sz. végére tehető. Nevezetességei a mennyezetét és falait ékesítő freskók. A dómot és a kápolnát is csak kívülről tudtuk megcsodálni, hisz épp szieszta időben értünk oda, amikor minden zárva van. Bekeveredtünk a keskeny utcákba, ahol az egykori zsidó negyed, azaz a Gettó volt. Jellegzetesek nagyon keskeny, furcsa gömbölyű kövekkel kirakott utcái, ma is tökéletes talpmasszázst biztosítanak az arra sétálónak. Amikor eddig elértünk már az éhség eléggé úrrá lett rajtunk, így a Chiesa di Santa Maria dei Servi (14. század) és a Chiesa di San Daniele (18. század)mellett elviharozva visszakeveredtünk a Szt Antal bazilika mellett látott kis büféhez, ahol egy egy szelet pizzával enyhítettünk éhségünkön, aztán közös megegyezéssel visszavonultunk az autóhoz, hogy még Verona megnézésére is maradjon némi nemű időnk.
Veronába megint nagyon könnyen eligazodtunk, itt a térképünk sem volt használható igazából, de szerencsére nem volt gond ebből. Amikor hazajöttünk és egy rendes térképen megnéztem mekkora város Verona, megijedtem, hogy hogy is mertük mi csak úgy, minden tájékozódási kütyü nélkül csak úgy bevetni magunk a város sűrűjébe. Az óvárosi részt a Ponte Navin keresztül közelítettük meg. Már itt találkoztunk a várost övező Rómeó és Júlia "őrülettel", hisz a híd villanyoszlopaira rendszerint kis lakatok voltak aggatva, amelyek az épp hőszerelmes párok neveit tartalmazták. Rólam mindenki tudhatja, hogy egy aránylag romantikus, szerelmetes és bújós személy vagyok, aki bármikor el tud pityeregni egy romantikus vagy drámai filmen, de azért ez ami ebben a városban folyt már egy picit nekem sok volt, legfőképpen annak tudatában, hogy William Shakespeare híres műve, a Rómeó és Júlia bár Veronában játszódik, az eredeti verzió szerint az eset Sienában történt. Így nekem egy kicsit mű és erőltetett a sok csöpögős romantika, főleg annak fényében, hogy Verona igazi, ókori és középkori épületeinek igazi romantikája egy picit háttérbe szorul. A hídon átérve a San Fermo Maggiore templomnál találtuk magunk. A templom helyén az 5-8. században épített templom volt. 1065 és 1143 között építették a román stílusú alsó templomot, amelynek a relikviák őrzése volt az elsődleges feladata, majd ráhúztak felsö templomot, ahol a az Istentiszteleteket tartották. Ez utóbbit 1261 és 1350 között átépítették gótikus stílusban, így alakulván ki a templom mai arculata. A templom előtti kis térről több irányba indultak utcák, és mivel nem igazán tudtuk, merre is induljunk a tömeg haladási irányát követve egy sétálóutcában kezdtük a körutunk. Hamarosan kis-híján belepottyantunk egy római falmaradványokat tartalmazó ásatási helyszínbe, de szerencsére jól körbe volt kerítve. A Porta dei Leoni Kr.előtti I. században épült rom, amely valaha a város kapujához tartozott. A római kapu az itt látható szarkofág-fedélre vésett oroszlánokról (leoni) kapta nevét. Egy része még mindig megtalálható egy középkori épület falaként. Ez mellett a mai utca alatt láthatóak a római kori utca kövei, a kapu többi falának maradványai.

Római romok

Tovább haladva a sétálóutcán nagy tömegre és nyüzsgésre lettünk figyelmese. Ahogy közeledtünk nagyon hamar kiderült, hogy mi az izgalom oka: megérkeztünk az állítólagos Júlia házához, na meg az ominózus erkélyhez. A ház kívülről olyan, hogy ha nem lett volna a tömeg akkor simán elmegyek mellette. Egy elég széles kapualjon át lehet bejutni a kis udvarra, a kapualj fala viszont teles-tele van rajzolva szívekkel és nevekkel. Na nem mintha itt megállna ez a mindent összefirkálok mert szerelmes vagyok hóbort, minden ami a ház környékén van és van rajta 5 cm2 hely, nagy valószínűséggel legalább egy szívecskével van dekorálva, padok, falak, lépcsők, táblák, egyszóval minden. És persze itt is megjelennek a lakatok. A ház valójában maga egy érték (lenne), hisz 1200-as években épült, bár az erkély csak 1936-ban került fel rá. Az erkélyt lefényképezni elég nehézkes, ha nem szeretnél egy önkéntes Júliát a fotóra, hisz egymást váltják. Természetesen a Rómeók sem bízzák a véletlenre a dolgokat. Az udvaron található Júlia bronzszoborról azt tartják, hogy aki megfogja a bal mellét, arra rátalál az igaz szerelem. Szegény Júliának már fényesre kopott a melle a sok szerelemre vágyó Rómeók (meg Júliák) tapizása alatt, öt is művészet magányosan lefényképezni. Miután nagy nehezen sikerült egy egy fotót készíteni és a pasiaink úgy gondolták, ők már rátaláltak az igaz szerelemre, úgyhogy nem állnak sorba Júlia melléért, elhagytuk az udvart és egy számomra sokkal érdekesebb és értékesebb helyre értünk, a Piazza delle Erbe-re.

 

Piazza delle Erbe

A "Füvek tere" évezredek óta Verona főtere. Itt volt a római fórum, a város életének központja. Funkciója máig változatlan: hivatali épületekkel körülvett piactér, éttermekkel, kávéházakkal. Legérdekesebb műemléke az 1368-ban kialakított szökőkút, melyet egy ókori szobor (Kr u 380), a "veronai madonna" felhasználásával építettek és egy négy oszlopon nyugvó állvány, a Tribuna (13. század), ahol a bírák a törvényeket hirdették ki. A magasba nyúló oszlopon Szent Márk oroszlánja látható (1523) a Velencei Köztársaság jelképeként, az egész tér fölött pedig a Torre dei Lamberti (Lamberti-torony) „uralkodik”. A torony Verona legmagasabb tornya, 84 m magas, építését 1176-ban kezdték el, majd 1403-ban egy villám csapott bele. 1448 és 1464 között renoválták és bővítették ki a tornyot, ennek a nyoma ma is megfigyelhető, hisz más anyagokat használtak fel, mint pl a márvány. Az óra 1779-ban került fel a toronyra. A torony érdekessége számomra a hosszanti csíkozása volt, amely csíkozás tovább haladt az alatta lévö Palazzo del Comune, vagy Palazzo della Ragione (12. század) falán is. A Piazza delle Erbe érdekessége, hogy az öt övező házak homlokzatán gyakran látunk freskókat. A velencei oroszlán oszlopa mögött húzódik a barokk stílusú Palazzo Maffei (15. század). A palota tetejét 6 szobor ékesíti, amelyek 6 római istenséget testesítenek meg: Herkules, Jupiter, Vénusz, Merkúr, Apollo és Minerva.A palota mellet, a tér sarkán helyezkedik el a Torre del Gardello, amely már korábban a római korban épült jelenlegi formáját és magasságát (44 m) 1363-ban nyerte el. Mivel egy mechanikus órát és harangot is kapott, óratorony szerepét is betöltötte. A tér másik oldalán (A Júlia ház felőlin) látható a Domus Mercatorum vagy Casa dei Mercanti, azaz a kereskedők háza. Az épületet 1210-ben építették fából, majd 1301-ben alakították át és épült meg kőből. A tér ezen az oldalán is található egy az ókori oszlop, egy pillér amelyre egy gótikus szentélyt emeltek 1401-ben. A faragott szentély a Szűzanya, Szt Zénó, Szt Péter és Szt Kristóf domborműveit tartalmazza. A tér tele volt árusokkal, igazi bazár hangulat volt, ahol a sok romantikus szuvenír mellett velencei karnevál maszkok és muránói üvegékszerek is helyet kaptak. Itt nézelődtünk mi is egy kicsit, de miután megállapítottuk, hogy bizony muránóban olcsóbban hozzájutottunk csecsebecséinkhez tovább indultunk az Aréna irányában. Ehhez a Via Mazzini-n kellett végighaladnunk, ahol szintén minden elitebbnél elitebb világmárka képviseltette magát, de a sok csillogás mit sem ért az utca végén elénk táruló látvánnyal szemben, hisz kiértünk a Piazza Bra-ra, amelynek melynek nagy részét a város legismertebb nevezetessége, az Aréna foglalja el. Az ókori amphiteátrumot Kr. u. 30-ban építették. Ez a harmadik legnagyobb ilyen jellegű épület Olaszországban, csak a római Colosseum, és a Capuai aréna előzi meg. 139 méter hosszú, 110 méter széles, és 44 soros márvány ülései révén 25000 néző befogadására alkalmas.Építőanyaga a közeli, ma borairól ismert Valpolicellából származó mészkő. Az Aréna eredetileg három koncentrikus kör formájában épült, de a harmadik körböl már csak egy nagyon kis részlet maradt meg. Eredetileg mindegy 30000 nézőnek adott helyet, hisz azt itt rendezett előadások és gladiátor harcok messze földön híresek voltak. Felemelő érzés volt egy majdnem 2000 éves építmény árnyékában megpihenni, és nem hagyhattuk ki, hogy be ne menjünk. Szerencsére. Felmásztunk a legmagasabb sorig, ahonnan be lehetett látni az egész arénát, és ekkor lehetett igazán csak érzékelni a méreteit. Ha tehettem volna megvártam volna az esti opera előadást is, de sajnos ezt a következő alkalomra kellett hagyjuk, ugyanis az Aréna még mindig, minden nyáron hetente több opera előadásnak ad helyet. Aznap este ép a Turandot volt terítéken.

Az Aréna előtt

És bent

Fentről letekintve a Piazza Bra-ra megmosolyogtató látványt nyújtottak a teret szegélyező színes reneszánsz házak, amelyek alaksorában kávézók és pizzériák kaptak helyet és amelyeknek mind egyforma zöld napvédőjük volt. A tér jelentös épülete az Aréna mellett látható neoklasszicista stílusú Palazzo Barbieri (19. század) amely ma Városháza szerepét tölti be. A tér déli oldalán látható a Gran Guardia amely a 17. században épült, a fal mentén, katonai célokra. A Piazza Bra közepén egy zöld övezet található, igazi kis park, amelyben megtaláljuk Vittorio Emanuele II újabb lovasszobrát (1883). A térképünk alapján még két helyre szerettünk volna eljutni, a Castelvecchio-hoz és a San Zeno Maggiore-bazilikához. Először a Castelvecchio-hoz vezetett az utunk. A "régi kastély" 1354-1357 között épült vörös tégla kastély és erődítmény az Adige folyó partján, minimális dekorációval a gótikus építkezés egyik jellegzetes példája. A leginkább figyelemre méltó jellemzője az impozáns M-alakú kiemelkedések, amelyek végig futnak a vár és a híd falain. A kastélyt árok veszi körül, amelyet egykor a folyó vize táplált, egy csapóhídon lehet bejutni az udvarra, amely, bár nem nagy de szép füvesített régi romokkal, kavicsos sétányokkal tűzdelve. Nagyon hangulatos hely, itt lehet romantikázni igazából. :-) A kastélyhoz kapcsolódik a folyón átívelő hídja a Ponte Scaligero vagy Ponte di Castelvecchio. Ez egy erődített ív híd, amelynek 3 lyuka van, és érdekessége, hogy a pillérek közötti távolság egyre csökken. A pillérek bástya alakúak, és a híd két falán is végighúzódnak a jellegzetes M alakú kiemelkedések. A híd anyaga a kastélyéhoz hasonlóan vörös tégla. bár az ívek és a pillérek alsó része márványból készült.

  Castelvecchio

 Ponte Scaligero

 A hídról szép kilátás nyílt a folyóra és hídjaira és a Szt Zénó bazilika tornyára is, de mivel elég távolinak tűnt, gyorsan le is szavaztuk a meglátogatását, tudván, hogy elég későre jár és még a Garda-tóhoz is el akarunk menni. A várfal mentén indultunk vissza az autóhoz, és mivel többé kevésbé útba esett és Sankó kijelentette, hogy ha már itt van ö biza meg akarja nézni Júlia sírját, így tettünk egy kis kitérőt, hát nem mondhatnám, hogy szerencsénkre. Épp csak, hogy megérkeztünk az egyik bejárathoz (amit mellesleg zárva találtunk, egy tábla társaságában, hogy a másik nyitva lévő bejáratot, hol találjuk) eleredt az eső, de olyan hevesen, hogy azt hittük, ez csak egy múló nyári zápor. Szerencsénkre a kapu fölött volt egy kis tető, így volt ahová félrehúzódjunk, de amikor már majdnem fél órát vártunk, és az eső intenzitása nem igazán csökkent, úgy döntöttünk, hogy a lovak közé csapunk és a lehető leggyorsabban visszamegyünk az autóhoz. Esőernyőnk volt, ami a fejünket aránylag védte, viszont folyt róla rendesen a víz a vállunkra és hátunkra. Az első pocsolyát még kikerültük, de miután a másodikra már nem volt lehetőség, így a többivel sem babráltunk sokat. Amúgy is nehéz lett volna, hisz az út szélén hömpölygött a víz, lehetetlen volt úgy lelépni a járdáról, hogy lábat ne mosson az ember. Mi szandálban voltunk, úgyhogy ami elöl bement, az hátul ki. Úgy 15-20 perc alatt amíg az autóig értünk szó szerint bugyiig áztunk. Szerencsére volt az autóban egy egy melegebb felsőnk, pulóverünk, így a vizes ruhát levetve volt amit magunkra vegyünk és egy kicsit megmelegedjünk. Én alól, csak a fehérneműt hagytam magamon, magamra tekertem a törölközőt és így legalább megszabadultam a vizes ruhától. Sankómnak szegénynek nem jutott már törölköző, de hogy ne vizezze össze az autót ö is lehúzta a rövidnadrágját és kis-gatyába és pulóverben vezetett haza, el is akadt az autópálya kasszás lányának a szava amikor bekukkantott a pulpitusáról az autóba. :-) Alapvetően nekem nagyon tetszett Verona, és egyszer még szeretnék visszamenni oda, napos időben és jobban dokumentálódva előtte, hisz most amikor írtam ezt a bejegyzést, akkor jöttem rá, mi mindent nem láttunk még ebből a csodás városból. A körülmények fényében lemondtunk a Garda-tói kiruccanást és elindultunk vissza Lignanoba. Mondanom sem kell, amikor megérkeztünk sütött a nap és már felhő sem igazán volt az égen. Timiék már elkezdtek csomagolni amikor megérkeztünk, mert ők már éjszaka 1 óra körül akartak indulni. Mi is összeszedtük nagyjából a csomagjainkat és az utolsó nagy közös vacsora alatt próbáltunk minél több megmaradt kaját elpusztítani, ami persze nem sikerült, szokás szerint megint elszámoltuk magunk. Kicsit szomorkás volt a hangulat, hisz senki nem gondolta, hogy ilyen hamar el fog telni az a hét és milyen hamar el kell újra válunk egymástól.
Szombaton reggel 9ig kellett leadnunk a kulcsot az utazási irodánál, és mivel még hazaúton meg szerettünk volna állni itt-ott, mi sem fürödtünk aznap, hanem miután leadtuk a kulcsot indultunk is. Aquileia volt az első megállónk, egy kis, csendes olasz város amely nagy kincseket rejteget. Az ókori római eredetű város, amelyet Kr e 181-ben alapítottak a határok védelmére, a birodalom kilenc legfontosabb városának egyike volt. A település pusztulását elsősorban Attila hunjai okozták 452-ben. A várost bár újjáépítették, eredeti fényében soha nem pompázott többé. Aquileia kincsei közül először a bazilikát találtuk meg. Egy hangulatos cédrusokkal szegélyezett út vezetett a térig, az út végén a fák közt középen a harangtoronnyal. A 4. században kezdték építeni a templomot Szűz Mária, valamint Szt Hermagoras és Szt Fortunatus szentek tiszteletére. A bazilikát többször lerombolták és újjáépítették. A ma látható román-gótikus épületegyüttest 1031-ben szentelték fel, amikor a 73 méter magas harangtornyot is építették. A bazilikába belépve tárult elénk az üveggel fedett járószint alatt a 760 négyzetméteres színes, ókeresztény mozaikpadló (4. század) a nyugati világban ismert legnagyobb egybefüggő mozaik. Legnagyobb meglepetésemre, a mozaik nagyon jó állapotban van megmaradva, a színek jól láthatóak, nem nagyon fakultak ki. A bazilika mennyezetét kazettás mennyezet borítja, falait meg különböző századokból (4., 11. és 12. század) származó freskók díszítik.

Aquileia híres mozaikjának töredéke

A templommal szemben egy fedett tér után látható az 5. században épült keresztelőkápolna romjai. A templom mögött található 1. Világháború áldozatainak temetője, majd tovább haladva eljutottunk a Porto Fluviale-hoz. A ciprusokkal övezett Via Sacra vezet a kikötőhöz, ahol rakodópartok és raktárépületek romjai tekinthetők meg. A még ma is jó állapotban levő 400 méter hosszú rakodópart közelében találjuk az egykori késő római erődítmény maradványait. A Via Sacra mentén elsétálhatunk az ásatások során előkerült szép kőfaragványok mellett. Nagyon hangulatos kis séta volt ez a zöld övezetben elhelyezett faragott kövek és romok a kaviccsal megszórt kis sétány és az azt körülvevő cédrusok igazi romantikus hangulatot árasztottak.

Porto Fluviale és a kilátást egy picit eltakaró egyedek, azaz mi

A sétányról ahogy kiértünk a főútra a Foro Romano tárult a szemünk elé. A 2. században épült Fórum a politikai és vallási élet központja volt. Hatalmas oszlopok, Meduza-fejes oszloptalpak és más díszes kőfaragványok láthatók a még romjaiban is lenyűgöző egykori Fórum helyén. A Fórummal szemben az út túloldalán jelenleg is ásatások folynak, hisz ennek a kis olasz városnak még nagyon sok eldugott szépsége van. Az autóhoz visszaérve, még egyet kerültünk az autóval a városban, amikor megláttunk egy újabb ókori romokhoz vezető táblát, így leparkoltunk, hogy megnézzük miről is van szó. A Sepolcreto Romano-t egy szőlőskert és egy veteményes közötti ösvényen közelítettük meg, amely egy részlegesen feltárt temetőt. A síremlékek az 1-3. századból valók. A hely érdekessége, hogy az ókori városfalon kívüli van, hisz a rómaiak nem temetkeztek a városba. Aquileia-t elhagyva Trieszt felé vettük az utunk. A térképen előzőleg kinéztünk egy utat ami a tengerparton vezet végig és inkább ezt választottuk az autópályával szembe. Ez egy nagyon jó döntés volt, hisz a terep kezdett egyre hegyesebb, sziklásabb lenni, az út meg a sziklák oldalában haladt, alatta a tengerrel. Gyönyörű útszakasz, engem a Splitet Dubrovnikkal összekötő szakaszra emlékeztetett. A tenger mivel az alja sziklás gyönyörűen átlátszó és irreálisan kék, pont mind a filmekben. Trieszt előtt pár kilométerrel találtunk rá a Miramare-kastélyra, amely a tengerbe nyúló sziklákra épült csoda. A Miramare-kastély (Castello di Miramare) egy 19. századi romantikus kastély (1856 és 1860 között építették), amely Habsburg Miksa osztrák főherceg (majd mexikói császár, I. Ferenc József öccse) és felesége, Sarolta belga királyi hercegnő részére épült isztriai fehér márványból, de Erzsébet királynénak, Sissinek is kedvenc nyári tartózkodási helye volt. A terjedelmes (22 hektáros) tengerparti parkot maga Miksa tervezte. A kertben is több látványosság kapott helyet, mint például két tavacska, egy a hattyúknak (és teknősöknek) és egy a lótusz virágoknak, a kastély melléképületei („Castelletto”), egy bronz Miksa-szobor (amely mögött minden nap gondosan kirakják kőrózsából az aznapi dátumot) és egy kis kápolna, melyben a „Novara” zászlóshajó maradványaiból készült keresztet tartják. Miksa ezen a hajón indult útnak, hogy Mexikó császára legyen. A parkban számos botanikai faj és fontos szoborgyűjtemény található. A szobrok a park számos ösvénye mellett elszórtan lelhetőek fel. Figyelemre méltó még a helyreállított istálló, melynek első emeletén eredeti dekorációja tekinthető meg, a földszintjén pedig időszakos kiállításokat tartanak, hasonlóan a régi üvegházhoz és a Castelletto-hoz. A park látogatása ingyenes (csak a parkolásért kell fizetni), bárki megnézheti, sétálhat benne és csodálhatja ez a gyönyörűséget. Jó 1 órát bolyongtunk a parkban, de csak töredékét tudtuk bejárni, és ha még valaha arra fogunk járni több időt számunk rá.

Miramare-kastély és egy vigyori

A parkolóban aztán megebédeltük a hozott alapanyagokból helyben csinált szendvicseinket, és indultunk tovább Triesztbe. A városba érkező hajósokat és autósokat az Il Faro della Vittoria, azaz a Győzelem Világítótornya (1923-1927). Két fontos funkciója van. Egyrészt a tájékozódást segítve megvilágítja a trieszti öblöt, másrészt az első világháborúban elesettek számára állít hősi emlékművet. A világítótorony arról is nevezetes, hogy Giovanni Mayer győzelem szobra alatt rögzítették az Audace torpedóhajó horgonyát, az első olasz hajóét, mely Trieszt partjait 1918. november 3-án elérte. Tovább haladva az úton egyszer csak a tengerparton pontosabban a kikötőkben találtuk magunk. Itt leparkoltuk az autót és gyalog indultunk tovább. Trieszt elhelyezkedésének köszönhetően az Adriai-tenger egyik legfontosabb kikötője, amit mi sem bizonyít jobban, mind a hatalmas kikötök és a még hatalmasabb árú szállító hajók, amelyek sokad magukkal az öbölben várakoztak, hogy lerakhassák portékájukat. Először a város főterén, a Piazza Unita d’Italia-n néztünk szét. Ez a város legnagyobb tere, egyik oldala a tengerre nyílik, a többit meg szebbnél szebb paloták szegélyezik. A teret még abban az időben építették amikor Trieszt még az Osztrák-Magyar monarchia része volt és ez az öröksége meglátszik az épületeken is. A tér egyik legfontosabb épülete az óratoronnyal ellátott városháza (Palazzo del Municipio; 1876) amely eklektikus stílusba épül, előtte VI. Habsburg Károly szoba áll (1756) egy magas ozlop tetején. Ezen kívül két híres palota áll a tenger felőli részen egymással szemben. Az egyik a Palazzo Del Governo (1901-1905) amely egyik jellegzetessége a homlokzatán látható muránói üvegből készült mozaikok. A másik pedig a Lloyd Triestino neoreneszánsz palota (1882-83), mely a Lloyd hajótársaság székhelyeként funkcionált. A téren még található egy szökőkút is a Fontana dei Quattro Continenti, azaz a Négy kontinens kútja (1751). Mind a négy kontinenst (a két Amerikát egynek számolták) egy-egy szobor képviseli, melynek vonásai az illető kontinensen honos népek vonásaira hasonlítanak. Mivel akkor még Ausztrália nem volt "felfedezve" így nem szerepel a művön.

Trieszt főtere a Piazza Unita d’Italia

A városháza mellett elhaladva a Chiesa di Santa Maria Maggiore (1682) templom előtt találtuk magunk, amely mellett a Chiesa di San Silvestro román stílusú templom áll. Ez valószínűleg Trieszt legrégebbi temploma amelyet 1100 körül építettek. A két templomhoz lépcsősor vezet fel amelyről szép a kilátás az ókori falakra. Innen tovább haladva sajnálatos módon kikerültünk (térképünk nem léve) az I században épült Római Színházat, és helyette a Piazza della Borsa-n találtuk magunkat, ahol a neoklasszicista Palazzo Della Borsa (tőzsdepalota) látható 1806-ból. Szintén itt található I Habsburg Lipót szobrát tartó oszlop is amely 1660-ból származik, de csak 1880-ba került jelenlegi helyére. Közben eldöntöttünk, hogy veszünk egy pizzát az útra, amit majd vacsorára valamelyik parkolóba elfogyasztunk, így egy jó kis pizzéria keresésére indultunk. Triesztben nagyon sok vallás temploma megtalálható, többek között elviharoztunk a szerb ortodox Tempio Serbo-ortodosso della Santissima Trinità e di San Spiridione (1869) mellett is. Hamarosan kiértünk Trieszt Canale Grande-jéhez. A csatornát a körülötte lévö piac áruforgalmának megkönnyebbítésére építették, két oldalán gyönyörü paloták húzódnak az északi oldalát meg a neoklasszicista Chiesa di Sant’Antonio Taumaturgo (1849) dominálja, illetve az előtte látható kis park és szökőkút. Itt aztán egy kávézó pizzériára bukkantunk, így amíg megsült a pizzánk egyet kávéztunk még a hamisítatlan olasz kávékból. Ekkor már elég későre járt, és még el szerettük volna csípni a belépési lehetőséget a Postojnai cseppkőbarlangokhoz, így az autó felé vettük az irányt és az Adriától elbúcsúzva a hegyek között folytattuk utunkat. Elég hamar a Postojnai barlangnál találtuk magunk, hisz csak 40 km-re van az olasz határtól (el is felejtettük). A Postojna cseppkőbarlang Európa legnagyobb és leglátogatottabb " klasszikus karszt" barlangja. Az autóban magunkra vettünk mindent ami jó meleg, hisz olvastam valahol, hogy a barlangban állandóan 8-9 fok van, mi meg kinti 25-30 fokhoz voltunk öltözve. A barlang bejárata körül nyüzsögnek a turisták és az árusok. A lelkesedésünk csak akkor törött le, amikor megláttuk a belépődíjat (20 kemény ajuró). Fájó szívvel bár, de lemondtunk a barlangtúráról és fagyival vigasztaltuk meg magunk.

 A Postojnai barlangoknál, még tele izgalommal

Így aztán fél óra sétálgatás után elindultunk, most már tényleg haza. Ahogy beültünk az autóba megeredt az eső és majdnem egész Szlovénián át eset, a változatosság kedvéért. Magyarországon egyszer megálltunk vacsorázni, mert az autóban áradó pizza illat nagyon birizgálta a fantáziánk, így is nagyon nehezen bírtuk ki addig is. Az éjszakai vezetés elég jól ment a fiúknak, csak egyszer kellett megálljunk egy kicsit kinyújtózni és éjszaka 2-kor már Szatmáron is voltunk. Hazaszállítottunk Zsuzsiékat és 3-ra már mi is Sanyiék udvarán voltunk, otthon.
A nyaralás mindent összevetve tökéletes volt, igazi lazítós és mozgalmas napok egyvelege, amelyre ha tehetném most indulnék vissza. Beleszerettem Olaszországba, és biztosan tudom, hogy még vissza fogok menni oda.

Sajnálom, hogy ilyen hosszan kellett várni erre a bejegyzésre, de remélem senki nem bánta meg a várakozást. Tudom, hogy sokatoknak túlkomplikáltnak fog tűnni, rengeteg munkát fektettem bele, de elsődleges célja az, hogy ha sok sok év múlva újraolvasom, ne csak a képek maradjanak meg belőle, hanem némi infó is. Persze mindemellett azt is szolgálja, hogyha mi, esetleg valaki közületek elmegy ezekre a helyekre nálam sok sok helyről összeszedett és lefordított infót talál. További képeket a fotóalbumban találtok.

U.I.: Ha valaki szeretne lélegzetelállító képeket az általunk meglátogatott városokról kattintson a város nevére: Velence, Padova, Verona.